A Téboly Katonái

 2010.10.04. 11:34

 

teboly.jpg

Egy régi mondás szerint az igazi hatalom mindig a trón mögött áll. Az igazi döntéshozói hatalom arctalan, névtelen és láthatatlan. Ereje titkaiban rejlik, kormányzási módszerének lényege a figyelem elterelése önmagáról.

Gigászi nemzetközi projektek, véres háborúk, veszélyektől hangos média önmagába roskadó ikertornyok - mind csupán színjátékok, melyek fedésében észrevétlenül átsiklik valami, ami visszataszítóbb és hatalmasabb ezeknél.

A hatalom játszmája a figyelemelterelés játszmája.

Egy Bárban

Washingon DC

Október 28., szombat délután

Sam Marshall négy éve dolgozott a CIA-nál. A magas, jó megjelenésű, harminchat éves fickó James Bond miatt lépett a hírszerzői pályára. Elég gyorsan rájött, hogy a valóságban a kém élete egészen másról szól, mint a James Bond-filmek, de minden erejével azon volt, hogy ezen változtasson. Legalábbis, ami az életvitelt illeti.

A CIA titokzatos világa éppen kapóra jött, amikor a feleségének keresett kifogásokat, hogy miért nem tölti otthon az éjszakákat. Azt mondta, szolgálati titok. Néha valóban az volt, legtöbbször azonban a James Bond-filmek ihlette promiszkuitás vonzotta. Úgy vélte, a promiszkuitás, vagyis a hűtlenség, a partnerek mind gyakoribb cseréje, a kém-hivatás lényege. Semmilyen jelét nem látta annak, hogy ez tényleg így lenne, de ez nem igen zavarta.

A CIA-nál dolgozott, ami jól hangzott, és büszkén feszített, amikor a főhadiszálláson akadt dolga, de egyébként meglehetősen elkeserítette a munka unalmas volta. Még pisztolyt sem kapott, és pláne nem ölt meg senkit, és nem vett részt egyetlen autósüldözésben sem. Hivatalnokként tevékenykedett, a titkos akciókról csupán folyosópletykákat hallott, de a saját szemével sosem látott ilyesmit. Mindezek ellenére kémként gondolt magára.. Marshall tudomást szerzett kedvenc bárjának egyik csaposától, hogy néhány japcsi egy bizonyos Marc Monus nevű pofát keres, és szép pénzt fizetnének annak, aki használható információval tud szolgálni. Marshall pontosan tudta, hol van Monus, a "szép pénz" pedig zene volt füleinek. A csapos arról is tájékoztatta, hogy a japók szombaton is benéznek a bárba, így hát a "kém" szabadnapot vett ki, és már nyitás előtt egy órával a bár mellett várakozott. A nap első vendége jogán ingyen sört is kapott, azután pedig jöttek a gin-tonicok sorban, meg a sonkásszendvicsek, hogy kellőképpen laza és vagány állapotba kerüljön, mire tárgyalni kezd a sárgákkal.

A két negyven év körüli, kifejezéstelen arcú japán férfi csendesen lépett a bárba. Egyenest a pult mögött álldogáló csaposhoz sétáltak. A csapos diszkréten a "kémre" mutatott, majd ment, tette a dolgát.

- Uram! - szólalt meg az egyik férfi, amikor megálltak Marshall asztalánál. Akcentus nélkül beszélt angolul. Fényképet mutatott fel. - Tud valamit erről az úrról? Dr. Marc Monusnak hívják, pszichiáter. Eltűnt. A megbízóm szép pénzt fizetne annak, aki tudja, merre van. Ön tud valamit,  uram?

Marshall komótosan megrágta, majd lenyelte a szendvicse utolsó darabját. Egyikükre sem nézett fel. Az emelvényt bámulta, mintha most is műsor lenne.

- Üljenek le - dünnyögte az orra alatt.

A két japán szó nélkül helyet foglalt az asztal mellett.

- Uram! Kérem, ön...

- Én Syrus vagyok. És maga? - vetette közbe a "kém".

- Joe - felelte a japán.

Marshall odafordult a japánhoz és végigmérte.

- Nem látszik Joe-nak - mondta. A japán nem reagált. Marshall folytatta.

- Én tudom, hol van Monus.

- Honnan van az információ? - kérdezte a japán Joe.

- Semmi köze nincs hozzá - Marshall úgy vélte, ez a két fickó amatőr, és ő most rendesen átveri őket. Egy Corvette-et akart venni, egy gyönyörű, tűzpiros, nyitható tetejű utcai cirkálót. Nagyon fájt a szíve egy lenyitható tetejű Corvette után. ZR-1-es, Corvette ZR-1, álmai autója. Elhatározta, hogy most annyi pénzt szed ki ebből a két palimadárból, hogy holnap megy és megveszi.

- Nézze, Syrus - kezdte Joe. - Pénzt kínálunk fel egy információért, nem is csekély összeget. Képzelheti, hányan állnak elő mindenféle hazugsággal, hogy megszerezzék a pénzt. Már egy ideje nyomozunk Monus után, van némi információnk arról, hogy merrefelé kell keresnünk. Magának csak annyit kell mondania, hogy miként jutott hozzá az információhoz, és ha az megfelelő forrásnak látszik, megköthetjük az üzletet.

- Hát jó - adta be a derekát Marshall. Logikus volt, amit a japán mondott. - Monust egy házban őrzik.

- Kik őrzik?

- A CIA. Csinált nekik egy munkát, és most vigyáznak rá. Ez része volt az egyességnek.

- Maga hogyan jutott az információ birtokába?

- Részt vettem a ház előkészítésében. Egy kicsit... rendbe raktuk a házat, mielőtt Monus és a felesége beköltöztek.

Joe bólintott.

- Tehát maga CIA-ügynök. Értem. Ebben az esetben, ha sikerül megegyeznünk, megköthetjük az üzletet. Mennyit kér az információért?

- Egymilliót - vágta rá Marshall, és a szeme sem rebbent. Negyvenhatezret keresett egy évben, neki semmiség volt milliókkal dobálózni. Ettől lelkesült be. És már az ital is dolgozott benne.

Ha a két japán eddig még nem jött volna rá, most fel kellett fogniuk a tényt: Marshall amatőr. Még egész ügynöklistákért se nagyon adnak egymillió dollárt, még hadititkokért se igen. Monus holléte ezekhez képest pitiáner információ volt.

Joe felsóhajtott. Úgy tűnt, gondolkodik. Bizonytalan hangon szólalt meg.

- Nem akar alkudni? - kérdezte.

Marshall rögöhött magában. Ez amatőr! Ilyet kérdezni!

- Nem - jelentette ki határozottan. - Ennyi az ára. Na, kell vagy nem?

Joe gondterhelten felsóhajtott. A fejét ingatta. Kinyitotta a táskáját és kivett belőle egy hosszúkás, igen rendesen megtömött borítékot. Kibontotta és szétnyitotta, úgy tartotta, hogy Marshall is jól lássa. Átpörgette a ropogós bankjegyeket az ujjaival. Aztán visszadobta a borítékot a táskába és lecsukta a tetejét. Megint felsóhajtott.

- A főnököm adott nekem százezer dollárt, hogy fizessek az információért. Azt mondta, ennyibe fog kerülni. Nézze, Syrus, én csak megbízott vagyok, az a dolgom, hogy elvégezzek egy munkát, nekem nincs pénzem. Ennyi meg pláne nincs. Most visszamegyek a fönökömhöz, aki... hát, nem fog repesni az örömtől. Megmondom neki, hogy van egy ember, aki tudja, hol van Monus, de egymilliót akar érte. Benyújtom az igényt, megírom a jelentést... - Joe megint kinyitotta a táskáját, de nem a pénzes borítékot vette elő, hanem egy határidő naplót. Felpörgette az oldalait, közben egy tollat is előszedett. - Maradjunk annyiban, hogy én felhívom magát... december 28-án. Előbb nem fog menni, sok idő kell ennyi pénzhez. Nem. Nem-nem, mégsem, nem jó a december 28. Van már egy munkám 27-én és nem biztos, hogy visszaérek másnapra. Legyen inkább... - tovább pörgette a lapokat. - Január 9. Jó az magának? - írni kezdett - Syrus. Monus. Felhívni... kettő felé - Marshallhoz fordult. - Ha itt felhívom a bárban, az jó magának?

Marshall holnap meg akarta venni a Corvette-et, erre ezek csak jövő évben akarnak vele beszélni legközelebb. Ez nagyon nem nyerte meg a tetszését. Kelltett neki a pénz, és az előbb látta is. Sok-sok pénz, ami mind az övé lehet. Fenébe az egy millióval!

- Na, jól van, nem akarom, hogy húzzuk az időt - mondta. - Meg aztán addigra talán elviszik máshová Monust, és arról meg nem fogok tudni.

- Uram! Nagyon hálás vagyok! Higgye el, rengeteg gondtól kímélt meg!

- Joe előkapta a táskából a borítékot, és letette Marshall elé az asztalra.

Marshall rácsapott a pénzre, és az asztal alá dugta. Két kézzel megtapogatta a borítékot. Soha még csak nem is látott egyben ennyi pénzt. Egy egész év alatt nem keres ennyit!

- Monust a feleségével a CIA őrzi, Virginiában, Richmondban. A ház a CIA egyik biztonsági háza. Az Albert Finney Történelmi Múzeumtól körülbelül nyolcszáz méterre van. Ha ad egy térképet, megmutatom.

Szerencsére Joe-nál éppen volt egy Richmond térkép. Marshall megmutatta, hol találják a házat. A két japán meghajolt és távozott, nem volt miért továbbb időzniük. Marshall a borítékot markolászta az asztal alatt. Hátrafordult, az ajtó felé, és amikor látta, hogy a két japán már az utcán van, elővette az asztal alól a borítékot, szétnyitotta és beleszagolt.

Isteni illat!

A két japán egy sarokkal lejjebb beszállt egy Ford Mondeoba, ami azonnal indult és besorolt az utcán hömpölygő kocsisorba. Joe elővette a mobilját és beütött egy számot. A füléhez tartotta a telefont.

- Én vagyok - szólt bele. - Marshall beszélt.

,

ÁRLISTA!

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://duncanshelley.blog.hu/api/trackback/id/tr202343540

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása